Az emésztés időszakára készültünk a mai bejegyzéssel, mert tiszta sor, hogy a két ünnep között a munkaidő csak csordogál, és mindenki alig várja, hogy ha nem is a blokkolókártyájával, de akár a mágneses belépőkártyával, akár csak egy biccentéssel a főnnök felé hazafele indulhasson. Kivéve persze az áldott ifjúságot, aki most röhöghet a markába, mert téli szünet van, már a nagyit is meglátogattuk idén, úgyhogy nincs más dolguk, mint délelőtt a karácsonyi ajándékokat élvezni, délután pedig találkozni a haverokkal akár éppen az Eiffel, vagy a Marczibányi téren.

Na de fókuszáljunk a jégre, mert úgy általában erről írunk ma. Na nem a vízről, aminek fagypont alatt megváltozik a halmazállapota, és ugye milyen jól tud esni nyáron egy üditőbe, hanem arról, hogy mit is kezd ezzel az emberiség amikor télen rálép, és csúszkál körbe-körbe. Előre szólunk, hogy nem átfogó szakdolgozatot írunk a TF-re, véletlenszerűen kiválasztott sportágak jönnek, de ha valamit kihagyunk, vagy valamire kíváncsiak vagytok, nyugodtan szóljatok!

A mai bejegyzés apropóját Id. Pieter Bruegel egyik festménye adta, akinek Vadászok a hóban című, 1565-ös képén már látható falubeliek egy csoportja, ahogy a télen befagyott tavon korcsolyáznak. Biztos van ennél korábbi kép is, de mi nagy hirtelen nem találtunk, ezt is a Wikipédián leltük.

Nehéz megítélni, hogy amit a jégpályán csinálunk mindannyian, az mihez áll közelebb: a jégtánchoz, vagy a gyorskorcsolyához, mert valahol félúton (és jónéhány év kemény edzésre) van a kettő között, de nézzük először a jégtáncot: amikor fentebb azt írtuk, hogy az említett kép milyen régen bemutatta a korcsolyásokat, akkor magunk sem gondoltuk volna, hogy táncolni már a XII. században szerettek egészen pontosan a londoniak fából vagy csontból készült korcsolyákon, ami úgy 700 évig ki is elégítette az igényeket, de aztán rájöttek, hogy a fémtalp mégiscska ellenállóbb, és persze sokkal trendibb, mint egy sípcsonton csúszkálni. Amit viszont érdemes megemlíteni: 1908-ban még nem voltak téli olimpiák, ezért a nyári olimpiai játékok része volt a jégtánc, és tegyük hozzá, hogy a svéd Ulrich Salchow nyert, száz év távlatából üzenjük, hogy gratulálunk!

A gyorskorcsolya már egy másik műfaj, ott az esztétikum annyit ér, mint egy kihűlt forralt borba mártogatott szaloncukor vagyis nem túl sokat. Viszont itt lehet (és kell is) igazán – pestiesen szólva – nyomni neki, mert 500 m-től egészen 10 km-ig különböző távokon szeretne minket valaki nagyon legyőzni. Ez lényegében a leginkább rokonítható az alkalmi jégpályára tévedő – mint amilyen e sorok írója is – tevékenységével, hiszen ha lehámozzuk a sebességet és a magabiztosságot, lényegében mi is csak megyünk körbe-körbe. Oké, mi azért, mert jó mulatság, a sportolók meg azért, mert aranyérmet átvenni még jobb mulatság.

Végezetül persze nem hagyhatjuk ki a jégkorongot sem a felsorolásból, mert nem véletlenül van háló mindkét jégpályán, szociológusok hada foglalkozhatna azzal, hogy miért olyan jó érzés gólt lőni az ellenfélnek. Röviden: a gólörömért. Nem véletlen, hogy ennek a sportnak is több száz éves története van, ami hajlított botokkal, úgynevezett Kolfokkal kezdődött. Amit azonban mi ma jégkorongként ismerünk, az a XIX. században indult el nem túl nagy meglepetésre Kanadából, ahol a gyerekek talán már a bölcsödében sisakot kérnek karácsonyra. Azóta persze ez a sport is meghódította a világot, és Magyarországot is bár ebben a hokicsapatunknak van a legnagyobb szerepe, akik kemény munkával és remek játékkal próbálnak meg évről évre a szurkolók kedvében járni. Nekik különösen izgalmas idényt, és persze sok sikert kívánunk.

Végezetül annyit meg kell említenünk, hogy a fenti információk egy részét és külön hangsúlyosan a képet a Wikipédián találtuk, javasoljuk is az olvasgatását mindenkinek.